Sosem szerettem volna átélni ezt az érzést, mert úgy gondolom, ezt senki nem érdemli. Írni róla még inkább nem szerettem volna, így is már rengetegen megtették, a kérdés az, hogy ők is átélték-e már ezt, vagyis hitelesen írták-e le, mindazt, ami ilyenkor lezajlik az ember lelkében és agyában és nem utolsó sorban, a szívében.
Igen ott, mert ezek a becses szerveink küzdenek egymással egész álló nap és még éjjel is. Amennyiben a lélek testrésznek számít, mondjuk hogy igen.
Nézzük a szakorvosi véleményt:
” A kiégés kialakulásában szerepet játszhat az elismerés hiánya, mely vonatkozik az anyagi jellegű juttatásokra, az alacsony jövedelemre, illetve az erkölcsi elismerés elmaradására. A túlságosan hosszú munkaidő, az extra igénybevétel melletti nagy felelősség is kockázati tényező.”
Sok újdonságot én sem tudok elmondani ezzel kapcsolatban, azt azonban igen, hogy ez a tudatállapot egy másállapot. Valóban, az a helyzet, hogy az ember eltud jutni a munkájában arra a pontra, amikor már semmi kihívást, szakmai fejlődést, tapasztalatot nem nyújt a mindennapi rutin.
A teljesíthetetlen tervszámokat, gyakorlatilag kisujjból kirázza, bár teljesen feleslegesen, mert a jutalékot úgysem kapja meg érte.
Az ember nagyon nehezen enged el bizonyos dolgokat, ilyen például a szakmája, a tudása, a senior pozíciója, ami nekem azt is jelenti egyben, hogy az a valaki tényleg bődületesen ért a munkájához.Nehéz ebből a “mindenki hozzám fordul segítségért, mert én mindenre tudom a választ” szerepkörből kilépni, és adott esetben megint újra kezdeni valahol juniorként, amikor te fordulsz mindenkihez segítségért.Én az a típus vagyok, aki előbb megkeresi a megoldást, és csak utána kérdez. Csak hogy látszódjon rajtam az érdeklődés és az alázat.
Az az igazság, hogy számtalan olyan kollégám van, jelenlegi és régiek is, akik 10-20 éve űzik az ipart, és ennek ellenére van, aki nem csinálna mást. Csak a munka miatt nem. Azért viszont igen, mert ezek a “régi” szakemberek, egy jó szót sem kapnak azért, mert a megszokott profizmussal látják el a munkájukat.Miért kellene dicsérni, kiemelni, visszajelzést adni a teljesítményéről, hiszen mindenki tudja, hogy ő azt TUDJA! Jaaaaaaaa, hogy ez így megy.
Nem olyan rég, több vezető is azt mondta, hogy úgy kell tekinteni a kollégákra, mint a kisgyerekekre.
Először megrökönyödtem, hogy őőőő, hogy is mondtad? De ahogy egyre többet gondolkodom, be kell látnom, hogy teljesen igaza van.
Szükség van a buksi simire.
Ennyi.
A dolgozó ember,- most nagyon meglepőt fogok írni- de, ő is egy EMBER! Aki, ha nincs megbecsülve, nem kap visszajelzést a teljesítményéről, nem érdeklődik a vezetője a hogyléte felől, az egészsége felől, fizikálisan és mentálisan egyaránt, akkor ő el fog menni. Nem kell itt hosszú beszélgetésekre gondolni, csak 1-1 mondat erejéig… Hogy vagy? Hogy van a család? Gyerekek jól vannak?
Nem fogjátok elhinni, de ahol most dolgozom, a főnököm nem tudja, hogy hogy hívják a gyerekeimet, hány évesek, azt is csak a nevemből sejti, hogy férjnél vagyok, de például azt nem tudhatja, hogy, nem válok-e éppen. Szerencsére nem, de akár az is megtörténhetne. Az vajon, hogyan hatna ki, a teljesítményemre?
Sokat olvasok mostanában arról, hogy lehet-e vezetőt fejleszteni.
Én mint tanuló COACH, sok okos embert megkérdeztem erről, hogy ne csak az én vaskalapos véleményemet hangoztassam. De a válasz ugyanaz volt tőlük is mint az enyém.
NEM!
Parancsra, mert a főni azt mondja, nem fog engem innentől kezdve érdekelni, hogy mentálisan és fizikálisan is rendben legyen a beosztottam.
“Idealizáció szakasza: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény.
A realizmus fázisa: amikor a lelkesedés alábbhagy, az egyén tisztában van képességeivel, kompetenciájával, tevékenységének lehetőségeivel és korlátaival, valóságos képet alkot önmagáról és a munkájáról.
A stagnálás vagy kiábrándulás fázisa: amikor a munka már nem jelent örömet, a motivációk csökkennek, a szakember feladatait rutinszerűen végzi.
A frusztráció fázisa: A szakember ingerlékeny, feszült lesz, stressztűrése csökken.
Az apátia/fásultság fázisa és/vagy a pálya elhagyása, az illető már a magánéletben sem talál semmi örömet.”
A kiégésnek több fokozata van, talán a legdurvább az utolsó.
Mikor már itthon sem találunk semmi pozitívat az életünkben.
Na én pont ide nem akarok eljutni.
Ma 2 x írtam meg és töröltem ki a felmondásomat.
Egy másik kollégám, nem követte a példámat.
Ő nem törölte ki.
Felmondott.